Valerij elhagyta a szigetet... De mielőtt elment, megtolt 50 EUR borravalóval! Igen megkedveltem ezt az embert, hiányozni fog! :-D
Nos, tegnap Gozón voltam... Emlékezetes merülés volt. Csapatom a következő: Giovanni, az igen tapasztalt olasz búvár, ősidők óta merül, évente rendszeresen 50-100-szor... Csak épp ma ünnepli a 70. születésnapját, és úgy fogyasztja a levegőt, mintha muszáj lenne... Alari, az észt OWD, akiről elfelejtették közölni, hogy kb 7 merülése van, 0 látótávolságban, ami azt jelenit, hogy eddig csak az aljzathoz tapadva merült... Artom, az orosz junior Advanced OWD, aki most fejezte be a tanfolyamát, és állítólag ügyes, de szintén zabálja a levegőt... Thomas, az ír búvár és Tom, egy lengyel srác. Na, ők ketten legalább tényleg probléma mentesek voltak. Nagyjából, mert Thomasnál fényképezőgép is volt... Első merülés Blue Hole, ahol egy szép ösvényen kell lebattyogni a tengerhez (ez egy igazi mászást jelent teljes menetfelszerelésben!) Szegény Gipovanni legalább 5x lehuppant, mert ugye nehéz a palack, ő nem mai gyerek már, és kb 150 magas... És persze semmilyen segítséget nem akar elfogadni. Mert ő meg tudja csinálni... Csak össze ne törje magát! Szóval lebotorkáltunk a vízhez, kis szusszanás, gyerünk le. Blue Hole mélyén megnéztük a barlangot, Alarit úgy kellett lefeszegetni a mennyezetről. Kimegyünk, 7 perc telt el a merülésből, gondoltam megkérdezem, hogy állnak levegővel. Artom 120-at mutat!!! MIIIIII? 16 méteren 7 perc alatt 80 bár? Nem semmi! Akkor a másik törés kimarad, nem is baj, látom a társaságon, hogy vannak itt lebegés gondok... Na, gyertek. Persze mind koppan az aljzaton, én csak integetek, hogy ugyan jöjjenek már fel! Nehezen, de rendeztük sorainkat, semmi gond, megkerültük az azúr ablakot, visszaérünk, kb 28. perc: Artom, Alari és Giovanni: 50 bar, Thomas 100, Tom 90... Jól van, akkor ti ketten maradjatok, menjetek még egy kört, mi megyünk fel. Leokézzák, és jönnek utánam. Nem, nem, ti ketten maradtok. Thomas már érti, most már Tom is, csak épp Artom indul el a merülőtársa után. Nem, nem, neked már csak 40 bar levegőd van, te kiskomám jössz fel velem. Mindenki felfogta, király, biztonsági megálló, és irány a felszín. Nagyon tetszett nekik a merülés, szóval minden rendben! Irány a kocsi. Először is kicsavartam Giovanni kezéből az ólomövét, hogy azt én viszem, a palackját az istenért sem adja! Csak itt ne kapjon nekem szívrohamot vagy agyvérzést az 50 fokban!!! Nos, szépen felsétáltak, én még megvártam a Tamásokat, majd mi is felmentünk, én extra 8 kiló ólommal, szárazruhában persze...
Pihi, irány az Inland Sea! A briefingben többször kihangsúlyoztam, hogy itt aztán nincs laca-faca, az én szintemen maradjanak, se fel, se le, mert hajók jönnek-mennek az alagútban, a fal alja meg 45 méter, nem szeretném, ha ott landolnának. Nos, ez a merülés durva volt! Artom és Alari repkedtek fel-le, és amokor mentem, hogy elkapjam őket, Giovanni lelkesen sprintelt utánam... Persze mindig később vette észre, hogy megyek, ezért ugye jött felfelé rendesen, én próbáltam mutogatni, hogy maradjon a szinten... Alari egyszer egészen a felszínig felvitorlázott, szerencsére nem az alagútban... Mert ott már vagy 3x elkaptam... Hűűű, egész végig azon imádkoztam, hogy 1. el ne fogyjon a levegőjük, 2. el ne csapja valamelyiket egy csónak, 3. Egyáltalán túléljük ezt az egészet... A végén a biztonsági megállónál egyszerűen felakasztottam őket a falra, hogy fogják. Még így is mentek fel-le, a 3 perc alatt fejenként kétszer kellett őket elkapni... Majd kijöttünk, és láttam az örömöt rajtuk, hogy milyen jó volt a merülés! Az egészből nem is vettek észre semmit... Én meg csak lihegtem, pulzusom és vérnyomásom az egekben, és még mindig nem hittem el, hogy kinn vagyunk a vízből, épségben, egészségben... :-D
El is mentem este Vallettába a Marsovin borfesztiválra. Lazulni. Sikerült...
